Sosem voltam szerelmes a Balatonba, sem a Balaton-felvidékbe, még csak a helyi borok sem hoznak lázba különösebben. Pedig van egy kis gyerekkori kötődésem, de annak idején annyira ambivalens volt a viszonyom ezzel a vidékkel, hogy azóta sem tudom, hányadán állok vele. Közben meg eltelt vagy húsz év, időről időre elvetődöm errefelé, és örülök magamnak, mert még emlékszem, melyik hegynek mi a neve, és annak, hogy láthatom azt a szép kovászosuborkalé-színű vizet.
Próbáltam visszapörgetni az emlékeimet, hogy mikor jártam utoljára olyan országban, ahol korábban soha, és arra jutottam, hogy több mint tíz éve. Az, hogy Portugáliába utazzunk, egészen spontán ötlet volt, korábban nem igazán szerepelt a radaromon ez az ország, de a repjegyek között kutakodva szembejött Porto, és mostanában úgyis Portugália folyik mindenhonnan, szóval mi is beneveztünk egy körre.
Ha utazásról van szó, menj a szíved után – nekem ez az egyik tanulság, amit hazahoztam a nápolyi utunkról. Persze nem tudhatom, mi lett volna, ha… Sejtettem, hogy ebbe a bruttó ötnapos nyaralásba maximum egy sziget fog beleférni, pedig három is rajta volt a radaromon. Igazán viszont az elejétől fogva csak az egyik érdekelt, ez pedig Procida. A nevezetes napon, két házi narancslekváros zsemle között még lefuttattam pár keresést, “Procida or Capri” meg “Procida or Ischia” kulcsszavakkal, de aztán inkább elraktam a telefont, és úgy döntöttem, megyünk Procidára, mert valószínű, bánni fogom, ha másképp döntök.
30-nak lenni nem olyan szörnyű, csak tudni kell ünnepelni. Egy éve tervezem, hogy egy pár fokkal melegebb helyen szeretném tartani a kerek szülinapomat, és mivel a trópusokra továbbra sem vágyom, Olaszország meg a legkedvencebb országom, nyilvánvaló volt, hogy a csizmaszerű félszigeten kell körülnéznem. Nápoly és környéke pont ideálisnak tűnt egy téli látogatásra, így öt napot töltöttünk Campania fővárosában.