Szeretnék utazni, de most épp csak EGY országba

Gallipoli Pugliai városok

Amikor nem utazom, akkor általában azon gondolkozom, hogy hova utazzak legközelebb. Nézegetem a légitársaságok útvonalait, megörülök egy-egy új úticélnak, jaj de jó, már megy fapados Jordániába, és nyáron el kéne menni egy pár napos citybreakre Gdanskba, mert biztos isteni a kaja, van sok dűne, és nyilván fillérekből ki lehetne hozni. Van, hogy el is kezdek tervezgetni, nézem a street view-t, Instagramot, Airbnb-t, egészen belelkesedem, de a végén mégis ott lyukadok ki, hogy minden utazás, ami nem egy bizonyos országba történik, hiábavaló és elvesztegetett.

A korlátokról — én és az utazás #2

fóbiák tengeribetegség

Az egyik barátnőmmel nemrég az utazási élményeinkről beszélgettünk. Meséltem Skóciáról, a nagy hegyekről, sziklákról, ahonnan lélegzetállító kilátások nyíltak a szigetre és a tengerre. Így került szóba a tériszony, amivel ő is küzd, és tudom, hogy még nagyon-nagyon sokan, ez pedig elég sok esetben korlátozó tud lenni egy utazás során. Kilátók, üvegpadlójú magaslatok, libegő, hegymászás, óratorony teteje, és minden hasonló kizárva — illetve persze fel is lehet venni a harcot a félelmünkkel, csak az nem annyira egyszerű. Engem két dolog korlátoz, ha utazásról van szó. Mindenképpen örülök, hogy egyik sem a tériszony illetve nem is a repüléstől való félelem, őszintén együttérzek azokkal, akik a rettegésüket így vagy úgy legyűrve mégis felmerészkednek a levegőbe.

Egy nap újra a Balaton-felvidéken

Balaton-felvidék

Sosem voltam szerelmes a Balatonba, sem a Balaton-felvidékbe, még csak a helyi borok sem hoznak lázba különösebben. Pedig van egy kis gyerekkori kötődésem, de annak idején annyira ambivalens volt a viszonyom ezzel a vidékkel, hogy azóta sem tudom, hányadán állok vele. Közben meg eltelt vagy húsz év, időről időre elvetődöm errefelé, és örülök magamnak, mert még emlékszem, melyik hegynek mi a neve, és annak, hogy láthatom azt a szép kovászosuborkalé-színű vizet.