A korlátokról — én és az utazás #2

fóbiák tengeribetegség

Az egyik barátnőmmel nemrég az utazási élményeinkről beszélgettünk. Meséltem Skóciáról, a nagy hegyekről, sziklákról, ahonnan lélegzetállító kilátások nyíltak a szigetre és a tengerre. Így került szóba a tériszony, amivel ő is küzd, és tudom, hogy még nagyon-nagyon sokan, ez pedig elég sok esetben korlátozó tud lenni egy utazás során. Kilátók, üvegpadlójú magaslatok, libegő, hegymászás, óratorony teteje, és minden hasonló kizárva — illetve persze fel is lehet venni a harcot a félelmünkkel, csak az nem annyira egyszerű. Engem két dolog korlátoz, ha utazásról van szó. Mindenképpen örülök, hogy egyik sem a tériszony illetve nem is a repüléstől való félelem, őszintén együttérzek azokkal, akik a rettegésüket így vagy úgy legyűrve mégis felmerészkednek a levegőbe.

Tengeribeteg vagyok

Egyetlen kivétellel, de majd mindjárt erre is kitérek. Az első borzasztó élményemet 14 évesen, a Doveri-szoros átkelésekor éltem át. Hatalmas vihar volt, és csak a legnagyobb óceánjárókat indították. A másfél óra alatt, amíg átértünk a túloldalra a poklok poklát éltem át, ilyenkor az a szörnyű, hogy nem tudsz elmenekülni az érzettől, amit a hullámok keltenek benned. Utána még napokig rosszul voltam, szédültem, émelyegtem. A legjobb persze az ilyenkor, hogy tudod, hogy előbb-utóbb vissza is kell majd menni valahogyan.

tengeribeteg vagyok

Turbulencia esetén hajlamos vagyok a levegőben is rosszul lenni, meg nem bírok autóban olvasni, a szerpentinekért sem vagyok oda. De a hajó valami egészen más. 2017 februájáig azt gondoltam, kinőttem a tengeribetegségből. Aztán felültem egy kompra Nápolyban Procida felé, és bár az út mindössze 35 perces volt, végig iszonyatosan émelyegtem, pedig az utazás előtt fel sem merült bennem, hogy bármi problémám lehet. Visszafelé még rosszabb volt. És akkor elhatároztam, hogy én nem fogok többet hajókázni a tengeren.

Pedig örökké vonzottak a szigetek, talán épp a megközelíthetetlenségük csavarja el a fejem. Valamiért folyton úgy hiszem, hogy egy sziget sokkal több izgalmas látnivalót, kincset rejt, mint a szárazföld. Mindegy, nekem már csak azok a szigetek játszanak, ahová vagy híd vezet, vagy oda lehet repülni, mert többet nem kérek a tengeribetegségből.

A kivételes lagúna

A Velencei lagúnában az égvilágon semmi bajom nincs – és most ne a csatornákra gondoljatok, hanem a főszigetet körbeölelő tengerre, és az egész lagúnára. Lehet, hogy kisebbek a hullámok, lehet, hogy mivel a hajók is elég picik, ezért jobban dobálja őket a hullám, és nem a lassú, monoton fel-le hintázást kell átélnem rajtuk, de ebben az öbölben még sosem voltam rosszul. Akkor sem, amikor egyébként ötéves koromban végighánytam a lignanói nyaralást… A csavar, hogy amikor legutóbb ott jártunk, és sokat vaporettóztunk (és szintén teljesen immunis voltam a hullámokra), esténként elkapott a szokásos hullámzó érzés. Tudjátok, mint amikor egész nap fürdesz a viharos Balatonban, vagy a tengerben, és vízszintesben kicsit úgy érzed, mintha még mindig a habok közt lennél.

mal de débarquement szindróma

Na, ez nekem nem múlt el. Már rég Magyarországon voltunk, és én még mindig szédültem. Addig keresgéltem a neten, míg ki nem derült, hogy ez a mal de débarquement szindróma, azaz a partraszálláshoz köthető állandó egyensúlyzavar, amikor a hajón minden rendben, ám onnantól, hogy az ember a partra lép, forogni kezd vele a világ. Ritka állapot, még ritkább, hogy sosem múlik el, nálam végül két hétig tartott.

Ezt csak azért osztottam meg veletek, hogy lássátok, Velence és én egymásnak vagyunk teremtve. <3

“Én oda legfeljebb télen megyek”

Szóval én vagyok az a lány, aki fizikai fóbiás tüneteket produkál, sikít, menekül, leblokkol, kirázza a hideg, rosszul lesz, stb., ha meglát… egy lepkét. Igen, egy lepkét. Senki nem tudja, mitől alakult ki nálam ez a fóbia, csak azt, hogy mindig is féltem tőlük. “De hát olyan szépek!” szokták mondani, ilyenkor képzeletben agyoncsapom az illetőt. “Hahahaha, pont egy lepkétől, mert aztán azok micsoda vérengző vadállatok!”, ezt is sokan mondják, őket már inkább fájdalmas kínzásnak vetném alá. Tényleg NAGYON félek a lepkéktől, akinek van bármilyen komoly fóbiája, az úgyis tudja, milyen érzés, amikor a rettegése korlátozza valamiben. Bármilyen nevetségesen hangzik, engem ez egész életemben visszatartott számtalan élménytől. Bár ma már néha-néha megpróbálok nem tudomást venni a félelmemről, és belemegyek olyan szituációkba, ahol lehet, hogy majd szembe kell néznem vele, attól még rohadtul szorongok.

lepkefóbia virág

Életem legrosszabb élménye egy párnapos horvátországi nyaralás volt, ahol hemzsegtek a hatalmas fekete meg sárga lepkék. Egy idő után úgy éreztem, hogy a bőröm alatt is azok repkednek. Szóval nem megyek Horvátországba. Se a Balkánra, se a lepkevölgybe Rodoszra, szerencsére Görögország egyébként sem vonz egy kicsit sem. A maradék balkáni országot meg majd felfedezem télen.

A természet meg én

Kiskoromban — természetjáró szüleim legnagyobb bánatára — gyűlöltem minden kirándulást. A Balatonnal is ezért olyan vegyes a kapcsolatom. Itthon, az udvarunkra alig mertem kimenni jó időben. Ha pedig utazást tervezek, nem véletlenül olyan gyakran város a célpont. Viszont az Etna megmászásakor rájöttem, hogy én rohadtul szeretem a természetet, és arra gondoltam, mekkora szívás, hogy ez a hülye beteges rettegés megfoszt engem attól, hogy kiránduljak, hegyet másszak, tavak partján kóboroljak. Úgyhogy megyek. Skóciába, ahol csak bárányok legelésznek, a tó partján meg legfeljebb egy hatalmas szörny felbukkanásától kell tartani. Megyek kirándulni rossz időben vagy késő ősszel. Mennék Izlandra is, ahol páratlanul gyönyörű a természet, de kellően hideg van ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam. Észak és a hegyek, ez maradt nekem, vagy vállalom a rettegést.

Vannak helyek, amelyekről ordít, hogy itt lepke lesz. A radarom már tudja, most is félek egy kicsit Pugliától (főleg, hogy az internetnek hála felfedeztem, hogy a fecskefarkú lepke elég gyakori arrafelé), de igyekeztem olyan bázisokat választani, ahol talán nem kell félnem.

Quairing-hegység

A poszt úgy kívánná, hogy egy pillangós képet hozzak illusztrációként, de mivel szinte ugyanazokat a tüneteket produkálom egy fotón szereplő lepke, mint egy valódi láttán, ezt most skippelném. Ne aggódjatok, vannak olyan emberek, akik ezt viccesnek találják, és mondjuk küldenek nekem lepkés képet, vagy amíg nem vagyok a gépemnél, a képernyőmre varázsolnak egy pillangót. Velük nem vagyok annyira jóban. :)

Sokszor zavar ez a két korlátozó tényező, viszont olyankor arra gondolok, hogy úgysem juthatok el ebben az életben mindenhová, és így is rengeteg tétel szerepel a bakancslistámon. Néhány veszélyes helyre mehetek rossz időben, illetve még mindig ott van a terápia lehetősége, aminek a gondolata szintén félelemmel tölt el.

Nektek van olyan fóbiátok, ami visszatart titeket bizonyos utazásoktól, élményektől?

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a Travel Journalt a Facebookon, ahol mindig értesülhetsz az újabb posztokról; további képekért pedig látogass el az Instagramomra!

10 hozzászólás a következő bejegyzésen: “A korlátokról — én és az utazás #2

  1. Szerpentin. Ami kicsit vicces, hogy tavaly Sorrento-Positano viszonylatban a borzalmas szerpentint elkerülendő váltam el visszaúton a családtól és visszafelé már hajón mentem :D Ez nekem semmi gondot nem okozott, viszont éreztem, hogy ha újra buszra szállok, annak nagyon-nagyon rossz vége lesz. Egyszer vitorláson voltam rosszul, de nagyobb hajókon nem. Igaz, még sosem volt igazán háborgó a tenger, mikor hajóztam.
    Portugáliában nem tudtam, hogy szerpentin lesz és háttal ültem le a buszon. Annyira rossz volt, hogy megmozdulni sem akartam, hogy menetirány felé üljek, mert úgy éreztem, ha megmozdulok, annak is rossz vége lesz…:D
    (A Pillangók völgyében jártam Rodoszon – szerintem csúnyák azok a pillangók, szóval nem is érdemes igazán…:D)

    1. Igen, emlékszem erre a beszámolódra, meg hogy észbe véste, hogy ha arra járnék, akkor én is így tegyek, ahogy te, aztán most már lehet, hogy inkább gyalog kéne mennem, vagy úszni. :D Az olasz sofőrök eszement módon vezetnek ráadásul, főleg ha még késésben is vannak.
      Ahol lehet, mindig a vonatot választom tömegközlekedésre, de sajna nem mindenhol van.

      Azok a lepkék tényleg extrarondák, nem értem a hype-ot. :/

  2. Tériszony 2 méter felett. Komolyan, még a létrán is félek, úgyhogy a kiégett villanykörték kicserélése nekem komoly kihívás. A Duna-hidakon csak úgy tudok átmenni, hogy a lehető legmesszebb vagyok a korláttól, már majdnem a szélső autósávban :) Ugyanitt biciklivel nincs bajom, mert ott a haladásra koncentrálok.
    Néhány éve eltúrázgattunk a Cinque terre-n, pontosabban a Monterosso és Vernazza közötti hegyi úton, sziklafal a bal oldalamon, szakadék a jobbomon, na ott sírtam…. nem vagyok rá büszke. De arra igen, hogy végülis sikeresen leértünk Vernazza-ba, és rohadt jó érzés volt. Mondjuk azok a szakadékok tényleg durvák.
    Ugyanígy tavaly Capri-n felültünk a libegőre ami felvisz a Monte Solaro-ra, egy himbálózó székben ültem, alattam a semmi, életemben nem imádkoztam annyit mint felfelé, de sikerült és ott is büszke voltam magamra.
    Sajnos nálam a tériszony hullafehérséggel, lemerevedéssel és néha hányással, sírással jár, ez van, már megszoktam, szerencsére akik ismernek, elnézőek :)
    A lepkéktől én nem félek, viszont a csúnya barna fajtáktól undorodom (tudod, amik a villanykörte körül szoktak repdesni a nyári éjszakákon). Undorítóak.
    szeee: ha Caprin-n jársz, SOHA ne menj fel Anacapri-ba busszal. Kis minibuszokkal viszik fel az embereket, max 10 fő, kanyargós szerpentinek és (uramisten, remeg a lábam is ahogy írom) nincs mindenhol korlát! A mi sofőrünk tavaly úgy vezetett, hogy közben beszélgetett az idegenvezetővel meg mutogatott közben. Azt hittem odahányok a buszba, a végén már be kellett csuknom a szemem de úgy meg rosszabb volt mert elindult a képzeletem és hát ne tudjátok meg miket vizionáltam.
    Most hogy így végiggondolom, majdnem minden olasz utamon volt valami tériszonyos élményem, egyedül Rómában nem mert a Szent Péter Bazilika kupoláját meg sem próbáltam. :)

    1. Basszus, tudom, milyen az út Monterosso és Vernazza között… azt de utáltam! :D Én végig attól féltem, hogy ha jön egy lepke, hova ugrok.. de totálisan együttérzek a kiborulásoddal, emlékszem, még le is fényképeztem, hogy milyen szűk út vezet a szakadék szélén…
      Viszont nem vagy semmi, hogy a tériszonyod ellenére fel mersz ülni libegőkre, meg bevállalsz ilyen túrákat. De gondolom, amikor már fent vagy (biztonságos távolságban a szakadék szélétől), úgy vagy vele, hogy dejó. Nem?

      Egy ismerősömnek az az elmélete, hogy nem azért félünk a mélységtől, mert hátha leesünk, hanem mert vonz és hívogat. Hát nem tudom, szerintem ez a tériszonyosok esetében már nem biztos, hogy igaz, de amúgy sokszor eszembe jut ez az elmélet a magasban, és mintha lenne benne valami.

      1. Cinque terre-n úgy indultunk el, hogy fogalmunk nem volt milyen lesz az út. Ebédeltünk Monterosso-ban, aztán gondoltuk lesétálunk Vernazza-ba. Aha. Az út eleje – ha emlékszel – még laza kis erdei ösvény, de utána…. a horror.
        A Capri-i libegőzést meg nem tudtam hogy ilyen para lesz, alulról kellemes kis szórakozásnak tűnt :) Igen, tudom, naiv vagyok :)
        De muszáj feszegetni a határaimat, meg ha nem megyek a többiekkel, félő hogy otthagynak :) Amíg a végére nem érek az ilyen utaknak, addig nem érzem magam biztonságban, és ezzel igazából csak az a bajom, hogy az emlékeket meg a táj szépségét elnyomja a félelem. Az hogy esetleg fényképezzek ilyenkor, esélytelen.

        Az ismerősöd elméletében meg van valami, mert én az ilyen félelmeim közepette mindig a zuhanásra gondolok, és a zuhanást látom a lelki szemeim előtt, ha becsukom a szemem, akkor még rosszabb. Szóval van benne valami.

        1. Igen, emlékszem, nagyon durva az az út… Ráadásul jó hosszú is, mi is azt hittük, hogy pikkpakk átsétálunk Vernazzába, aztán kb másfél órát mentünk (az időérzékem így sok év távlatában már nem túl megbízható:)).
          Ez a határfeszegetés nekem is nagy kihívás, nem akarok lemaradni élményekről, de igen, értem amit mondasz, a legutóbbi kirándulásunkból, amikor a Kőtengeren sétáltunk, csak az maradt meg, hogy baszki mennyi lepke volt, és milyen rosszul voltam. :/

  3. A pasim felajánlotta, hogy a pesti állatkertben menjünk be a _Lepkeházba_. Terápiás célból.

    Alig mertem lejjebb görgetni, mert valahogy lepkékre számítottam, aztán megkönnyebbülve fedeztem fel, hogy nincsenek rajta a rózsán… brr. Én úgy en bloc a bogaraktól félek, anya szerint csak a katicától nem (nem igaz, a légytől és a molylepkétől sem!). Nem tudom, miért félek a lepkéktől, utálom, hogy gyorsan csapkodnak. Rájöttem, hogy minél színesebb és tarkább, annál rosszabb. A kis lepkétől, ami virágok környékén repked és csak fehér színű a szárnya, nem félek.
    Azt hittem, hogy a szenderektől való félelemből kigyógyultam, de egy éjszaka, amikor az éjjeli lámpa fényénél olvastam, előbújt egy a pokolból… izzadtam, mint a ló és takaróval a fejemen, rettegve aludtam el.
    A darazsaktól és a cserebogaraktól félek még nagyon.

    Azt hiszem, miszlikbe aprítanám azt, aki bogaras képet küld nekem vagy háttérképnek állítja be.

    1. Én vajon tudtam, hogy te is félsz a lepkéktől? Most nem rémlik, de nem hiszem el, hogy még nem került szóba soha :)
      Esélytelen, hogy feltegyek ide egy lepkés képet, ide bármikor jöhetsz. :)
      A fehér káposztalepkék nekem sem jelentenek veszélyt, nyilván ne jöjjön nekem, de attól, hogy ő ott repked, még képes vagyok folytatni az életemet, egy nagy tarka mellett viszont nem. Menekülök azonnal, ha lehet. Fúú szenderrel még talán nem találkoztam… de tudom, mennyire visszataszító állat. Most, hogy belegondolok ezekbe az élményekbe, konkrétan borzongok. És igen, minél tarkább, sötétebb, annál rosszabb. Brrrrrrr.

      Azt hiszem, elájulnék a lepkeházban. Gondolom, te sem mentél be. :) Elhiszem különben, hogy működik terápiaként, de én nem szeretném így kezelni magam.

      1. 5,5 év alatt bőven volt alkalma rájönni.:) Asszem, már beszéltünk róla érintőlegesen, a Bomo Art-féle lepkés képeslap miatt.
        Na, én még szegény fehér lepkéről azt se tudtam, hogy ő a káposztalepke. A szender meg ugye az esti nagy lepke, szürkés-barnás szárnyakkal, a lámpafényre partizik. Ha meghallom, ahogy jellegzetesen a plafonhoz ütődik, már kiver a víz.
        A közelébe se mentem a Lepkeháznak, valószínűleg epilepsziaszerű rohamokat produkáltam volna. A pókokból nagyjából kigyógyultam, amióta gyerekként kinyírtam egyet, de a sokkterápiának nem vagyok híve (pl. amikor egy parlagfű-allergiás végigmegy egy parlagfűtelepen, brrr).

        Az is jó a macskákban, hogy ők viszont szeretik a lepkéket. Megmentőink.:)

        1. Az éjjeli lepkék is a halálom, de már van szúnyoghálónk, azóta oké. Addig meg az volt, hogy ha láttam, hogy a macska elkezd figyelni valamit, akkor be a takaró alá, amíg a pasim ki nem kergeti a lepkét, rosszabb esetbe síróroham, azokat kicsit szégyellem, de nem tudok mit csinálni…
          Amúgy egyszer észrevettem, hogy egy kertipartin, amikor elég durván bepálinkáztunk, nem féltem tőlük, szóval ez is lehet átmeneti megoldás… :D

Hozzászólás